 |
| Hello Trieste! |
Piran-ban ébredni fantasztikus érzés. A városkában senki sem
siet reggelről. Az utcák szinte üresek, ahogy a part is. Ezt kihasználva
sétáltunk még egy utolsót, búcsúzóul, útközben pedig magunkhoz szólítottunk egy
jóképű kalapot Annának, és egy reggelit. Lassan és vissza-visszahátrálva
mentünk ki a buszhoz, amivel továbbmentünk, mert elég hamar a szívünkhöz nőtt a
hely. Csüggedésre azonban semmi okunk nem volt, hiszen, mire észbe kaptunk már
a buszon ültünk következő úticélunk, a mesés Trieste felé, hogy egy kis olasz
fűszerrel ízesítsük túránkat.
Trieste ideális hely kiruccanni, csillagtúrázni is a szlovén
tengerpartról. Busszal is nagyjából 1-1,5 óra az út, ráadásul 3-4 euróból
kijön, busztársaságtól és járattól függően. Az a járat, amivel mi mentünk, koperi
átszállással ment, ott pedig gondoltuk, eszünk egy falatot ebédre. Ezúton hívom
fel a figyelmét a hot-dog-kedvelőknek, hogy ne hódoljanak szenvedélyüknek
Koperben, legalábbis ne a pályaudvaron.
 |
| Úton a Trieste-i "beach"-re |
Egy száraz kifliben kaptam egy darab
virslit, és ennyi. A virslit ráadásul másodjára sikerült beletennie az úrnak,
mert az első felrobbant. Hozzáteszem, ez volt az egyetlen kellemetlen
ételélményem odakint. Az út szinte végig a tenger partjával párhuzamosan
futott, keskeny, szerpentines hegyoldalakban. Amikor viszont nem a természeti
csodák ejtettek minket ámulatba, olyan építészeti remekművek, mint a trieszti
egyetemek épületei, vagy egy olyan gigászi viadukt, amit még Matuska
Szilveszter is kétszer meggondolna, hogy felrobbantson.
 |
| Sétáló-utca a tengerpart mentén |
Szállásunk, a Hotel Istria fél óra sétára volt a
végállomástól, ami jól is jött, így legalább kicsit körbenéztünk, mi-merre lesz,
és én is összeszedhettem az emlékeimet korábbról, hogy hol láttunk szép
helyeket. A szállás kicsit szoc-reál stílusban volt berendezve, maga az épület
viszont szerencsére nélkülözte a Kádár-barokk elemeket. Négy szobára jutott egy
közös fürdő, hideg vízzel, ami visszavett a komfortérzeten, de nem zuhanyozni
mentünk oda, se nem a szálláson heverészni, így ahogy ledobtuk a táskákat, és
összeszedtük magunkat, összeállítottunk egy tervet, és nekivágtunk a
tengerpartnak. Megígértem Annának, hogy a vakáció alatt csapunk egy igazi
beach-elést, Piran-ban pedig se a tömeg, se a tartósításra alkalmas
hőmérsékletű víz nem volt erre ideális, úgyhogy ismét szerencsét próbáltunk.
Trieste viszont kikötőváros, ami azt is jelenti, hogy a meder beláthatatlanul és
nagyon gyorsan mélyül, különben nem tudnának kikötni a hatalmas halászhajók, és
utasszállítók. Aki például Velencébe készülne, de nem szeretne repülni, van
ideje, és szeretne szép tájakon utazni, érdemes megtennie az általunk bejárt
útvonalat, és Trieste-ből áthajóznia. Minden esetre a fürdést illetően itt is
meghátráltunk, mivel a part hemzsegett az éles kagylóktól, mi pedig kihagytuk
azt a talpmasszázst.
 |
| A naplemente magáért beszél |
A parton viszont kellemesen telt a délután. Egészen
napnyugtáig csak élveztük az idillt, mert terveink szerint ez volt az utolsó
napunk, és ki akartuk élvezni, amíg lehetett. A távolban büszkén állta a nap lenyugodását a fehér Miramare-kastély,
a pálmafák árnyéka pedig egyre csak nőtt.
Mikor már a kastély is árnyékban volt, elindultunk a
városba, ami ugyan odafele, busszal csak húsz perc volt, visszafele gyalog
jóval több, így már egészen beesteledett, amikor átléptük a történelem
küszöbét. Csodálatos, reneszánsz épületek, szecessziós lakóházak, mindenből
sugárzik a műveltség, a jó kedély, és az életigenlés. Miután átvágtunk a
Pantheonnal határolt téren, kiértünk az aranyos, kis hídhoz, ahol elidőztünk
még egy jódarabig a látvánnyal csillapítva esztétika iránti éhségünket. Ezek a
terek jóval több figyelmet is megérdemeltek volna, de szerettem volna, ha minél
több időnk marad a város főterén, a Piazza dell'Unita d'Italia-n, ami hangulatában
kicsit hasonlít is Velence Szent-Domonkos terére. Az akkor már éjszakában tűzzsonglőr
szórakoztatta az arra járókat, az egyre ritkuló tömegben pedig utcai árusok
sétáltak villogós propellerekkel, aminek előnyeit folyamatosan be is mutatták
használatukkal.
A tér felénk eső oldalát kék spotlámpák világították meg
alulról, és az alulról-megvilágítás dominált a minket körülvevő épületeken is,
amik századokkal repítettek vissza minket, ahogy ültünk a zászló-talapzatnál és
faltuk be az utolsó pillanatokat is ebből a varázsból.
Mivel már későre járt, elindultunk vacsorát kutatni, azonban
nem jutottunk messzire. Egy nagyobb, olasz társaság egy vendéglő teraszán,
mikor megláttak minket, elkiáltották magukat (olaszul), hogy „Éljen a szerelem!”.
Majd, mikor megtudták, hogy friss jegyesek vagyunk, elkezdtek minket kínálni
minden földi jóval, ami akadt náluk. Ittunk helyi, különleges borlikőrt, bort,
mojitot, és mindent ők álltak. Nagy hanggal, jó kedélyűen, énekelgetve,
olaszosan ünnepeltek, legnagyobb meglepetésünkre minket.
Klubról-klubra vittek
minket, és közben megtudtuk, hogy a társaság egyik tagja Trieste három legjobb
hostelének a tulajdonosa, egy másik pedig elismert webdesigner, és így tovább.
Fantasztikus estét töltöttünk el velük, amit a mai napig nem tudunk hogy
megköszönni. Talán úgy, hogy azt hirdetjük, az olaszok barátságos, jószívű és
vendégszerető emberek. Mialatt ezzel a társasággal interkulturális
kommunikációt folytattunk, megtudtam, hogy még az olaszok is leginkább angolul
beszélnek egymással, mert párszáz kilométeres különbségnél is hatalmas az
eltérés a nyelvjárások között.
 |
| A látogatott klubok egyike. A pop-art design jellemző a helyi szórakozóhelyekre. |
Jól jön tehát a túléléshez, ha, aki odamegy, jól
beszéli az angolt, és tud alkalmazkodni az észveszejtő akcentusokhoz.
Vacsorához azonban még mindig nem jutottunk, így hajnal 1 felé, már sokkal
elszántabban, ismét vacsora után néztünk, és találtunk egy viszonylag olcsó, de
mindenképp nyitva-levő kebabost. A városközponttól kicsit is távolabb eső rész
ekkorra már teljesen kihalt volt, még a nagyobb sugárutak is,
pedig egy Pest méretű városról beszélünk.
 |
| Amfiteátrum az éjszakában |
Ahhoz képest, hogy milyen késő volt,
és mennyire nem lehetett forgalma a kebabosnak, a hús finom, friss volt. Más
kérdés, hogy a srác nem feltétlen értetette, amikor sok szószt kértem, mert,
ahogy Stahl Judit szokott fogalmazni, pusztán egy gondolatnyit sikerült
rátennie. Legbelül már alig vártam egy jó, „magyar gyrosra”, amiben, ha azt
kérem, hogy sok szósz legyen, akkor az tocsog is. A megkésett, de annál
esedékesebb vacsorát egy amfiteátrumban fogyasztottuk el, ami, ugyan már zárva
volt, de nem jelentett különösebb gondot a bejutás.
Végül visszaevickéltünk a szállásra, és eltettük magunkat
másnapra, amikor terveink szerint már hazaértünk volna Budapestre. A sors
azonban máshogy rendelkezett, így beindult az újratervezés. Ez viszont már a
jövő hét története.
Tarnóczi Balázs
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése